Mielőtt belekezdenénk William Wendell Clark varázslatos történetébe, érdemes felidéznünk néhány megfakulóban lévő képet a nemes férfiú életéből, hogy a kedves olvasó már-már ismerősként köszöntse a derék kapitányt. E kiválónak tartott férfiú yorkshire-i nemesi család sarjaként jött a világra és úgy döntött, életét – vagy legalábbis annak jórészét – a katonaságnak szenteli. Clark kapitány így 31 esztendőt töltött el a brit birodalom hadseregében, végigküzdve a zulu és a búr háborúkat. A magas, jóvágású tisztet a harcedzett veteránoknak kijáró tisztelettel fogadták Anglia legmagasabb köreiben is, annak ellenére, hogy egybehangzó vélemények szerint igazából egy hatalmas balfasz volt.
Clark kapitány négy, harctéren szerzett sebesüléséből háromnak saját maga volt az okozója, ami ha csak minimálisan is, de talán bepillantást enged az alárendeltjei által csak „tehetségtelen baromként” emlegetett hadfi nem éppen csillogó egyéniségéről. A kapitány ráadásul azon mulatságos, de inkább irritáló emberek közé tartozott, akik nyilvánvaló üresfejűségük ellenére kisebbfajta zseninek tartják magukat, amit időnként öklendezéssel és gyomorforgató álszerénységgel próbálnak leplezni – mellyel remekül illeszkednek be a már említett londoni elitbe.
Köztudott, hogy a sors – vagy hívjuk végzetnek, ha úgy tetszik – szeszélyes egy nőszemély, így esett, hogy korai nyugdíjba vonulását követően a kapitány egy ideig épp a Baker street-en bérelt magának rangjának kijáró méretű lakás. Ezen furcsa véletlen folytán többször is volt alkalma eszmét cserélni a zseniális Sherlock Holmes-szal, aki rövid beszélgetéseik alapján rendkívül pofátlannak, de legalább gyengeelméjűnek könyvelte el a kapitányt. Sajnos így fordulhatott elő, hogy a keresztrejtvényekbe és kora délutáni fajtalankodásokba belefásuló veterán a fejébe vette, ő maga is a mesterdetektívek kacskaringós pályájára lép.
És valahol itt kezdődik a mi történetünk is.
